Egy nem pihentető este

Egyszer jutok el oda, hogy éjfél előtt alhatok, akkor is mi lesz a vége? Ez:
- Éjfél körül (amikor már aludtam) bejön a kutya a szobába (nem tudom hogy csinálja), felmászik az ágyra, ráfekszik a lábamra. Ha egy csivavám lenne, azt mondom, oké, ez még belefér. De nem csivaváról beszélünk, hanem egy 40 kilós Retrieverről. Persze nem tudtam magam összeszedni annyira, hogy letuszkoljam az ágyról… épp csak ki tudtam húzni alóla a lábam és a takaróm. Hát jó… maradjon… mi mást tudnék tenni? Aztán az éjszaka folyamán, még kétszer felkeltett, ahogy fészkelődött, és megint rám feküdt.
- Hajnalban valamikor arra keltem, hogy kitessékelik őt a szobámból. Reagálni nem volt kedvem, aludta tovább.
- Nem tudom mennyi idő telt el aztán, de nem sokkal később arra keltem, hogy fúrják a falamat… lámpát szereltek a fürdőszobába, és mikor máskor kellene megcsinálni, mint korán reggel??
- És amit meg a leg kevésbé szeretek, mikor úgy keltenek, hogy “dél van!” … ha csak nem alapból reggel feküdtem le, soha nem alszom délig, úgyhogy ez mindig gyanús… mindig meg is nézem az órámat… legutóbb 10.15 kor keltettek azzal hogy “dél van”.

Szóval ennyit a pihentető alvásról… ez úgy tűnik valaki másnak a kiváltsága…

…

Nem értem miért, de most, hogy nemigen van mit csinálnom, még azt is hanyagolom, amit csinálhatnék. Végre lenne időm rajzolni, semmibe nem kerülne visszaválaszolni az e-mailekre, SMS -ekre, blogolni rendesen…. de nem… a semmittevés valamiért arra kényszerít, hogy tényleg ne csináljak semmit.
Persze most, hogy nem lenne szabad a gép előtt ülnöm, mert holnap vizsgázok, mégis itt vagyok… Nem jó ez így!!
Beszélgettem P.vel. Elmeséltem neki milyen nagy dilemmában vagyok az épszerk miatt. Hogy mennyire nem értem hogy miért éppen én?
Csalódtam a válaszában. Reméltem, hogy legalább ő, a maga életszemléletével normális magyarázatot fog tudni adni. De nem.
Valahogy így hangzott a beszélgetés:
- …
- Pasi?
- Igen.
- Jah… hát akkor azért…
- Ne mondj ilyet! 50éves és családja van…
- Hát az baj ha öreg… meg a család is… hát akkor nem tudom…

Szóval nagyon nem lettem kisegítve, még mindig várom a választ valakitől…

Napi összefoglaló

Tegnap este elugrottunk Szerencsre. Illetve egy Szerencs melletti kis faluba, szülinapot ünnepelni. Nem mondanám, hogy megérte a dolog. Ha csak annyiról lett volna szó, hogy felugrunk Pestre, aztán haza, akkor azt mondom, oké… De utaztunk majd’ 200 km -t és 3 órát, azért, hogy azt nézzük, hogy hogy kaparják össze az ünnepeltet, aki nem elég, hogy sokat ivott, még ki is volt bukva amiatt, hogy alig volt ott valaki a bulin azok közül, akiket meghívtak.
10 körü értünk oda, és éjfélkor már szálingóztak el az emberek. Ettől függetlenül, mondom, jó buli volt, én jól éeztem magam… csak anyagilag nem igazán érte meg.

Meg amúgy is, naőok óta úgy nézek ki, mint a mosott szar. És minden nap megjegyzik hogy egyre rosszabbul is nézek ki. Emiatt annyira nem volt kedvem elmenni… viszont aztán az út vége felé B. -nek sikerült feldobnia a hangulatomat.
Még itthon Á. kérdezte, hogy tulajdonképpen knek lesz a bulija. Mondtam, hogy N. -nek, meg még valakinek. B. hallgatott, nem szólt semmit. Az út vége felé, Szerencs előtt kicsivel, megint felmerült a kérdés, hogy kik lesznek ott…. erre B. beközölte hogy mellesleg, a másik csaj, akinek szülinapja van, az a barátnője. Belőlem kitört a röhögés, hogy ennyi időbe telt míg ezt ki tudta nyögni, Á. pedig rögtön elkezdte szidni, hogy akkor meg pláne hogy lehet ennyi esze, hogy nem hoz ajándékot…. “Mert azt mondták, nem kell!” megint jól le lett cseszve, én meg még mndig csak nevettem. Végül bementek Szerencsen Tesco-ba és vettek valamit mindkét ünnepeltnek.
3 óra körül indultunk haza. 6előtt már itthon is voltunk.
Beértem a szobába, első dolgom volt, hogy bekapcsoltam a gépet, hátha van valami eredmény az épszerkkel kapcsolatban. Volt. És kár volt annyira aggódni. Bár még mindig nem értem hogyan, de 3ast kaptam. És az egész félévemre 3ast kaptam…amit szintén nem értek. Viszont ez azt jelenti, hogy még javíthatok is akár… szóban… ez viszont baj… nem igazán vagyok sikeres a szóbeli megnyilvánulások terén.
De majd meglátjuk. Mindenesetre ez most kicsit megnyugtatott – attól függetlenül, hogy tényleg nem értem a helyzetet, én már felkészültem arra, hogy mehetek mégegyszer vizsgázni…

Megint kicsit elkenődve

Az a szar, általában marhára nem érdekel, hogy ki mit gondol… pláne ha tanárról van szó. A mechanika sem érdekelt, pedig ott már a félévemről volt szó. Persze szar volt, mert a szüleim csalódtak, kicsit kellemetlen helyzetbe is hoztam őket azzal, hogy lehet fizetniük kell a következő félévemet. És persze nekem is rosszul esett, hogy csődöt mondtam. De az, hogy mit gondol vajon a tanár, hogy sajnálja -e hogy nem sikerült, vagy röhög a markában, nem érdekel. Kicsit sem.
Most – bár vizsga volt -még menthető a helyzet, mégis nagyon rosszul érzem magam amiatt, hogy valakinek csalódnia kellett bennem. Mert valószínűleg csalódott. És nem is az bánt, hogy egy ilyen egyszerű vizsgán is elhasalok… illetve… persze… bánt a dolog… de sokkal jobban fáj az, hogy a Tanár Úrnak csalódást okoztam. És nem tudom, miért!?
Miért lett hirtelen ennyire fontos valakinek a véleménye, aki nem is ismer, csak annyira, amit órán, heti egy nap lát belőlem. És ami méginkább érdekel, miért törődik velem ennyire? Miért képes megkérdezni másik 60 hallgató előtt, hogy “Hogy van az én kedvencem?” Mivel érdemeltem én ezt ki? Nem mintha zavarna. Inkább örülök, mert kölcsönös a dolog. De nem ez az első ilyen helyzet. És már annó, gimiben sem tudtam miért van ez. Soha nem jelentkeztem, hogy majd én megmondom a frankót, egyáltalán nem én voltam a legjobb – mint ahogy most sem- mégis, ez valahogy kialakult.
És most őszintén kérdezem, és mindennél jobban szeretném tudni rá a választ, hogy MIÉRT??

Röviden, az utóbbi két napról

Tegnap kicsit elkenődtem, kiderült, megint nem sikerült a mechanikám. Addig -addig agyaltam, hogy arra jutottam, megint jól elszúrtam a dolgot. Mármint… gond nélkül felvehettem volna még mondjuk két tárgyat, akkor a kreditekkel is jobban kijövök. Most az van, hogy lesz két félév alatt 19 kreditem. Ezzel valószínűleg átkerülök fizetősre. Azt mondták természetesen ha ez így lesz kifizetik. De akkor -ha esetleg megint mennénk- én nem megyek idén külföldre. Ami persze érthető is. Csak most nekem van lelkiismeretfurdalásom, hogy megint nem vettem elég komolyan a dolgot, és nem gondolkodtam kicsit előre. Mára viszont azt hiszem nagyjából összekapartam magam romjaimból, és minden erőmmel az ép.szerk.re koncentrálok. Az menni fog. Mennie kell.

És ha ez a kis kudarc nem lenne elég, még be is kaptam MSN -en valami vírust (mert ennyi eszem volt), amivel nem tudok mit kezdeni. Ha egy régebbi verziót telepítek, eltőnnek a partnereim, vehetem fel őket újra, viszont ők ezt nem érzékelik, nem tudnak visszajelölni, csak azt látják, hogy nem vagyok fenn… ha az új verziót telepítem, az ismerőseim ugyan megmaradnak, de vele együtt a vírus is, ami küldözgeti a linkeket mindenkinek.
Ha telepítem a régit, aztán frissítem, ugyan ez a helyzet. Kaptam az infót, változtassak jelszót. Megtettem. Nem segített. Mostmár lövésem sincs, mit kéne csinálni, lehet megint újra kéne telepíteni az egészet. Tény, hogy sokminden megoldódna, de nem tudom… Nem normális, hogy félévente ezt el kell vele játszani.

Írtam ma P.nek, hogy jó lenne összefutni, amúgy is rég beszéltünk, nekem meg most szükségem lenne egy kis bíztatásra (a mechanika miatt). Visszaírt, hogy mennyire örül, hogy írtam, mostanában gyakran eszébe jutok…. Örülök… Érdekes, hogy nem ő az első aki ezt írja… még érdekesebb viszont, hogy mégis mindig én vagyok az, aki megteszi az első lépést. Erre mondta Cs. azt legutóbb, hogy hülye vagyok, mért ragaszkodok én ennyire hozzájuk? Nem tudom… Mindenesetre ha P. is meggyógyul hétvégén összefutunk. Vagy ha nem, két ünnep között biztosan. Örülök. Remélem tényleg lesz belőle valami.

Heti összegzés

Örülök! Jó volt ez a hét… jót tett az egómnak és a lelkemnek. Sikerült az ábgeo, el lett fogadva minden házim, mehetek vizsgázni! A rajzaimat is megdicsérték. (“Azért néhol kap majd egy kis pirosat, nehogy a dékán azt mondja, hogy nem veszem elég komolyan a dolgot “)
Találkoztam Cs.vel. Kifikáztunk mindenkit, és megpróbáltuk megoldani egymás ügyes -bajos dolgát. Nem mondom hogy sikerrel jártunk, mindenesetre válaszokat találtunk bizonyos kérdésekre. Örülök, hogy Ő van. Nem kertelm, megmondja a frankót. Le is hülyézett, hogy mért próbálok mindenáron kapcsolatot teremteni azokkal, akiket a mellékelt példa szerint, nem érdekel, hogy velem mi van… csak én ragaszkodom fenemód ehhez az egészhez, azokhoz az emberekhez, akikkel hat évig együtt éltem gyakorlatilag. Ők viszont továbbléptek, és én már nem férek bele az életükbe. És ez szar. De nekem is ezt kéne tennem. Továbblépni, és keresni másokat.
És ezzel elérkeztünk a következő problémához. Képtelen vagyok új kapcsolatokat kialakítani. Talán ezért is ragaszkodom annyira a régiekhez. Nem tudom. De ez sem normális… Persze vannak bizonyos esetek, mikor ez nem így van… ott volt annó G. és most D. is. Ők nem zavartak. Nem tudom miért… Talán ott volt valamiféle szikra. Ami az első pillanatban eldől, hogy van, vagy nincsen. És ha nincs, akkor bukott ügy az egész, a nemet nem lehet megváltoztatni.
De miért ilyen nehéz ez? Mások akárhova mennek, mindenhol találnak egy -egy új barátot. Hogy csinálják?

Vissza kell kérnem az Illúziókat. Abban mindenre megvan a válasz.
Erről jut eszembe. Cs.vel beszéltük, hogy milyen érdekes, rengeteget hallgatunk mindketten Kowalsky-t, mégis mindig felfedezünk valami új dolgot, valamit, ami mindha eddig ott sem lett volna. És mindig akkor, mikor a legnagyobb szükség van rá. Ugyan ez volt most a Junkies – Szerelmes vagyok számával is.

“Míg idegen tõlem a gondolat, hogy elviseljem önmagamat
Hiába keresek valaki mást, hogy kielégítse a vágyamat…”

Bizony… milyen igaz… és ezt eddig így nem is hallottam… mármint… hallottam. De csak most értettem meg, mikor igazán szükség volt rá….

Jó ez…. és élni jó! Bárki bármit is mond. A baj csak az, hogy ezt minden egyes alkalommal tudatosítanom kell magamban, mert mindenki más annyira csak a szart látja (vagy tényleg csak azt kapja??? – én nem hiszem…), hogy néha rám is ragad belőle… mert hogy ők meg továbbadják… mármint a szart…Fáraszt.. nem hisze el, hogy őket ez nem zavarja, és hogy nem tesznek ellene semmit…. mert én ezt látom… hogy ülnek a saját kis sötét, halott világukban és keseregnek… Könyörgöm!!! Jó ez??
Nehogy azt gondolja bárki is, hogy nekem nincsenek gongjaim… dehogynem! De én ezeket meg is oldom, és nem kesergek rajtuk…. vagy néha mégis… rendben… ennyi kell… de én nem zúdítom rá az egész világra. Megbeszélem egy vagy két olyan valakivel, akinek számít a véleménye, (és akinek el tudom mondani… merthogy vannak olyanok, akiknek szintén számít a véleménye, de ilyen dolgokat képtelen vagyok vele megbeszélni…) meg persze leírim ide. Hogy aztán majd alkalom adtán előkeressem, és jót mosolyogjak, hogy milyen gongjaim voltak egyszer régen, és hogy konstatáljam, kár volt ezen aggódni, lám, minden megoldódott.
Mert így lesz… tudom…

Idegesen…

Hihetetlen mód felcseszték az agyam. Nem ma, úgy amúgy a hétvégén. Pénteken be kellett mennem a suliba, meg lett beszélve, van valaki aki érti a dolgokat, segít megcsinálni a rajzokat. Indulás előtt, még a fülhallgatómat kerestem. Nem lett meg. Viszont lekéstem miatta a vonatom, így nem is tudtam beérni 4re, ahogy meg lett beszélve. Fél 5 körül már ott voltam, végigjárta az épületet, J. sehol. Pedig megbeszéltük hogy hol találkozunk, nem értem mért nem volt ott. Természetesen a T-mobile halott, (én mondjuk alapból nem tudtam telefonálni) nem tudott szólni, hogy hol van.
Hazajottem. Buszoztam, vonatoztam gyalogoltam 2 órát, hogy 10 perc alatt körbejárjam az iskolát. Mikor hazaértem jött a telefon, hogy hol vagyok, és mért nem veszem fel a telefont, meghogy ő ott van ám bent, csak eddig a másik épületben volt.
Kérem szépen, itthon vagyok, és azé’ nem reagálok a hívásra, mert nincs mire reagálni…. Mindegy. Megbeszéltük, majd neten keresztül kommunikálunk, mert neki sikerült megcsinálni a rajzokat, majd segít ha tud. Oké! Tegnap este megbeszéltük, hogy akkor MSN, és kérdezek. Mire oda jutottunk, hogy akkor kérdezek, J. beközölte, hogy most el kell mennie… 4 percre… Még egy órát vártam rá, aztán lefeküdtem aludni. most 20.40 van, még mindig van két rajz, amit meg kell csinálni, és azt sem tudom, hogy fogjak neki….Marhajó… Tényleg… Ezen múlik a félévem…
És most marhára nem érzem magam hibásnak. (kivéve abban, hogy megint elcsesztem az időt, és most adom le azokat a rajzokat, amiket már rég le kellett volna…

Betegen…

- Adrienn! Nagyon haragszom magára!
- Rám? Miért? … Jaa… Tudom…
- Nagyon, nagyon mérges voltam. Rengeteg fejtörést okozott nekem.
- Elhiszem. Tudom. Sajnálom.
- Ezért a kettesért jön nekem egy üveg borral…

Nem csak egy üveg borral. Ezek után a minimum, hogy a vizsgán a lehető legjobban teljesítsek, és a rajzaim is jók legyenek.
És persze a lekliismeretem sem hagy nyugodni. Hányan mondhatják el magukról, hogy egy félév alatt 2 zh- n is csak úgy átlökték. Mert gondolom most is ez történt. Akárkinek ugye nem mesélhetem, mert sokan vannak akik sokat megadnának azért, hogy ebből a két tárgyból legalább egy sikeres zh -juk legyen. És akiket meg kérdeznék, azokról tudom mit válaszolnának. “Örülj neki basszus!…” Szinte hallom ahogy mondják.
Örülök persze! De akkor is! Mi van, ha hiába a nagy bizalom, nem tudok megfelelni az elvárásoknak, és megint elbukok? Akkor csak még nagyobb lesz a lelkiismeret furdalás… nekem is, és nekik is… Mert gondolom nekik se nagy öröm ez a helyzet.
Viszont most megpróbálom bebizonyítani, hogy megérdemeltem azokat a kegyelem ketteseket, és hogy tudok én jobbat is produkálni!!

Ma pl. itt a remek alkalom, hogy pótoljam az elmaradásaimat, ha már egész nap itthon vagyok…. jah… most is az ágyból írok. Azt mondta ma a doki, ez lenne a legjobb megoldás. Ágy, pihenés, rengeteg folyadék, láz- , fájdalom csillapító. Az antibiotikumot meg inkább hanyagoljuk, majd csak akkor, ha tényleg szükség lesz rá.
Hát, tegnap, mire hazaértem szükség volt rá. Egész nap kabátban ültem a suliban, volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy fázom, vagy melegem van. És olyan szinten fájt a torkom (vagy valami a torkomban) hogy nyelni sem bírtam, este 8 után, úgy állt a helyzet, hogy több gyógyszer volt bennem, mint szilárd étel. Nap végére már tényleg sírni tudtam volna a fájdalomtól. És 12 óra leforgása alatt, ez a 3. póló, ami rajtam van, annyira melegem van. De azt mondják ez jó. Hát én hiszek nekik.
A fekvés, az alvás és a gyógyszerek pedig megtették hatásukat. Mostmár egész jól vagyok, bár a holnapra tervezett bulival nem tudom mi lesz.

A hétvége konklúziója

“Azt hiszem szerelmes vagyok…” Hangzott el a kijelentés, a hétvégére reagálva. Soha nem gondoltam volna, de tényleg van ilyen… néhány napi ismerettség után, a nyelvi nehézségek ellenére is… Meg tudom érteni, teljes mértékben. Kettőnk közt csak annyi a külömbség, hogy míg Ő ezt a dolgot teljes mértékben megéli és átéli, én még magamnak sem merem bevallani, legbelül viszont érzem, és hergelem magam mindaddig, míg egy hasonló rövid ismeretség új irányba nem terel. Volt már erre példa.
Most viszont egyértelmű volt a helyzet, az első pillnattól fogva tudni lehetett, ez nem tarthat tovább 2 napnál. A kérdés csak annyi, jól tettem -e, hogy nemet mondtam. Az egyik felem azt mondja igen, ezt így kellett, így nyugodt lelkiismerettel mesélhetem el másnak is a sztorit, nem kéne hazudnom. Mert azt tenném. Akkor csak mi 6an ismernénk a teljes igazságot. A másik felem viszont a fejét veri a falba, hogy ez egy olyan dolog volt, amire már mióta vártam, és most elszalasztottam.
Annyira mondjuk nem bánom a dolgot, tudom, hogy legközelebb nem így lesz.
Viszont volt egy hihetetlen hétvégénk, egy közöss élményünk, ami egy igen erős kapocs lesz hármunk között.

Rövid beszámoló egy érdekes estéről

Kezdődött minden ott, hogy Cs. szólt, nem nagyon lesz buli, de 9- től 11- ig mehetünk bólingozni. És én mentem is volna, ha nem utaznék ugyan ennyit ezért a két óráért. Közben pedig szólt B.: hazajön hétvégére. Menjünk el partyzni! Jön Gy. és pár srác. Oké!! Menjünk! Nyugatiba lett megbeszélve a találkozó. Oda is értem időben. Nagyölelés, hiszen márciusban találkoztunk utoljára, aztán bemutattak a három ismeretlennek, közben hozzátették: “Van egy kis baj. Csak angolul beszélnek.” Ójaj! Akkor ez jómóka lesz így. És tényleg az volt.
elmentünk B.hez, hogy ott elütjük az időt, míg nem indulunk bulizni. Előkerültek az italok, és a kezdeti nehézségek után, a kommunikáció is megindult valamilyen szinten. Persze nem zökkenőmentesen. Az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyenes arányban nőtt az angol szókincsem, úgyhogy többé – kevésbe megértettük egymást. Zenét hallgattunk. Ki -ki mutatta a saját favoritjait. Ők mutattak nekünk Blindspott -ot, mi mutattunk Tankcsapdát és Copy Con -t. Mindenki nagy meglepetésére erősen a rock felé orientálódtak mindhárman. Isten tudja mikor, de elindultunk, bele az éjszakába. Gyalog, Queen -t énekelve. Gy.nek eszébe jutott, mi lenne, ha mát ott vagyunk, felmennénk a Citadellára. Felmentünk. Közben megálltunk csúszdázni is. Koszosak lettünk.
Ráadásul elmondhatatlanul el is fáradtunk. De megérte! Megnéztük Pestet és Budát, aztán továbbsétáltunk. Megérkeztünk a szórakozóhelyre. Abban maradtunk én fizetem a belépőt, ők meg majd a piát. Így is lett. Kaptunk sört, meg Tequilát. Mondanom sem kell, innentől kezdve semmi gond nem volt a kommunikációval.
Hajnalra kicsit elfáradtunk. Gy.ék nem tudom mit csináltak, de mi elaludtunk egy kanapén. Úgy kellett felkelteni hogy jó lenne hazamenni végre. hazakísértük a fiúkat. (Mellesleg megjegyzem, ez volt a nap talánya, hogy hol laknak. Kinél? Ismernek itt valakit, vagy mi? Sajnos azt hiszem ez soha nem fog kiderülni… )
Aztán visszamentünk B. -hez Gy. cuccaiért. Elköszöntünk, hazaindultunk.
Egy valamit sajnálok csak, hogy nem tudok neveket. Az arc viszont marad, mert a nagy iszogatás közepette elkapott minket egy partyfotós.